Hajnalban felébredtem, még szédelegtem egy kicsit. Kimentem pisilni és közben írtam egy sms-t Lacinak. Azóta sem válaszolt. Gyűlölöm, amikor levegőnek vagyok nézve, amikor a szavaim nem hatolnak át azon a burkon, amit azért épített maga köré, hogy ne okozzak neki akkora fájdalmat. Nekem az is jó lenne, ha még egyszer, utoljára azt mondaná, hogy “nem”. (A francokat lenne jó!)

De nem csinál semmit és ez a legrosszabb az egészben. Mintha nem is léteznék. Néha én is úgy érzem, hogy nem létezem, csak lézengek a világon és semmi lényegeset nem teszek. A munkám szar, a kollégáimat utálom (kettőt közülük felpróbáltam, hát, nem kellett volna.), anyám nem beszél velem már két éve, apám pedig meghalt. Rohadt nehéz úgy egyedül lenni, hogy tényleg egyedül vagy, nem csak megteremted magad mellé a magányt.

Nem érdekel az sem, ha van valakije, csak válaszoljon arra a rohadt üzenetre! A következő az lesz, hogy e-mailt fogok neki írni, ahogy ő hívja a hosszú szövegeket: kifejtőset. Kifejtem neki, hogy az elkövetett hibák ellenére, ő az egyetlen az életben, akit képes vagyok szeretni. Akiért tűzbe tenném a kezem. Ha hajlandó volna küzdeni értem, akkor megpróbálnék megváltozni. De így nem tudok. Kell egy férfi, akinek a mellkasára ráhajthatom a fejem és játszhatok a farkával. De ez csak test. A test meg úgyis elrohad. A léleknek annyi mindenre szüksége van és az enyém semmit nem kap meg belőle. Még jócskán délelőtt van és már hányingerem van az egész élettől.